A manók és az eltűnt Mikulás-csengő

Liliputban izgatottan készülődtek a manók a Mikulás érkezésére.

Mia hópelyheket rajzolt a levegőbe, Mázga a Mikulás szánját utánozta,
Kósza az állatokat csitította, Riri meséket szövögetett,
Rob pedig gyanakodva figyelte a fenyvest.

Hirtelen varázslatos csilingelés hallatszott… majd el is némult.

– Ez Mikulás-csengő volt! – kapta fel a fejét Mia.

A manók a fenyveshez siettek, ahol a Mikulás épp a szánját vizsgálta.

– Manócskáim, nagy baj van! – sóhajtott. – A Hócsillag Csengő, amivel megnyitom a Mikulás-napot, leesett a nagy szélben. Nélküle nem kezdhetem az ajándékosztást!

A manók rögtön belevetették magukat a keresésbe.

Rob csillag alakú nyomokat talált a hóban.
Kósza megkérte a szelet, hogy mutassa az utat.
Mia fénylő jeleket rajzolt a hóra,
Riri varázsdalt dúdolt,
Mázga pedig hősként előreszáguldott.

A nyomok egy kis tisztáshoz vezettek, ahol egy finoman kavargó, fénylő hószikra-köd lebegte körbe a csengőt. A köd minden lélegzetvételre apró szikrákat pukkasztott, mintha hópelyhekből születnének kis fénygömbök.

– Gyönyörű! – suttogta Mia. – De hogyan nyúljunk bele?

Riri halkan énekelni kezdett, Mia pedig óvatosan kinyújtotta a kezét. A hószikra-köd lassan szétnyílt, mintha felismerné a manók jó szívét, és a csengő puhán Mia tenyerébe ereszkedett.

– Csodálatosak vagytok! – nevetett a Mikulás, amikor visszatértek. – Ez a csengő csak tiszta szívű manókat enged magához.

Meglengette a csengőt, aminek hangjára a szán ragyogó fénybe borult.

– Hálából mindannyiótoknak adok egy apró varázstárgyat – mondta –, hogy emlékezzetek erre a bátor kalandra.

A Mikulás felszállt a szánra, a manók pedig csillogó szemmel nézték, ahogy eltűnik a hópelyhek között.

– Ez volt életünk legszebb Mikulás-napja! – suttogta Riri.